Egy késsel felvágom az alkarom és a vért egy tálkába folyatom. Körülöttem egy marék katona és minden féle furcsa szerzet. Éjszaka van. Egy sűrű erdő tisztásán vagyunk. A tálat tovább adom. A szerződés megköttetett. Végre megkezdődhet a várva várt háború! Magamhoz térek. Nálam ez az ébredés az alvás pedig a kóma. Alkohol nélkül nem tudok aludni. Belenyúlok a zsebembe. Egy telefont találok benne. Mindössze egy szám van a memóriájában. Kornelius Rosemwasser.
- Örülök, hogy máris jelentkezel Johansson. Mond, hogy megvan a medál.
- Igen meg van.
- Akkor egy óra múlva a Riddarholmen-templomban.
- Ott leszek. - nem tudom betartja e az ígéretét. De azt tudom, hogy ha nem hagyja békén Kristint, addig nem halok meg, amíg meg nem ölöm. Mielőtt bármit is tennék, fegyvertisztítás. Ez az egyetlen tevékenység, ami a múlandó nyugalom édes csókjával kecsegtet. Kitárazás, boncolás, pucolás, összerakás. Egyszerű mozdulatok. Az agy ilyenkor teljesen kikapcsol, csak az alapprogram fut. Kilégzés, belégzés, szívverés. Semmi felesleges akció vagy reakció. Egy szendvics bekap, egy deci Whisky legurít. Itt az idő. Ránézek Kristinre. Már elment. Nekem is mennem kell. A szálloda előtt fekete furgon. Sötétített ablakok. Bassza meg. Az oldalsó ajtó nyílik, jobb hüvelykujj kibiztosít. Egy hang megszólal:
- Ne Sven! Ne lőj!- Kristin hangja az. Elfogták. Három sí maszkos alak ül hátul és az összekötözött lány.
- Mr. Johansson. Üljön előre kérem. Szól egy másik női hang. – Ez is ismerősen cseng. Sosem jutok így el a lovagok szigetére, de mit tehetnék? Elöl nyílik az ajtó. Beülök. A sofőr napszemüvegben mosolyog. Mahagóni haja a vállára borul. Nem álom volt vagy delírium a múltkor.
- Örülök, hogy újra láthatlak Sven.
- Te vagy Dália igaz?
- Emlékszel rám? Ez nagyszerű.
- Szerintem is. – A fegyverem a lábai közé dugom. –Még ne indítsd el a furgont. Mit akartok tőlem?
- Ha tudnád mennyire gerjedek a ti modern fegyvereitekre. Igaz kárt nem okoznak bennem.
- Ezt meg hogy érted?
- Nem sokat tudsz igaz?
- Mesélj mit kéne tudnom.
- Rakd el azt a játékszert és elmondom, amit tudni akarsz. – elrakom a stukkert, mert most jobb okosnak lenni, mint erősnek.
- Mit gondolsz, miért egy sötétített fekete furgonban ülünk?
- Talán mert ez a legalkalmasabb embereket rabolni?
- Igazából azért mert menő és nem mellesleg megvéd minket a napfénytől.
- Miért? Érzékenyek vagytok?
- Szerinted mi vagyok én?
- Nő?
- Igen az is, de nézz a szemembe. - egy kecses mozdulattal lekapta a szemüvegét. Gyönyörű barna szemei egy pillanat alatt kékre, majd sárgára, végül vörösre váltottak.
- Mi vagy te?
- Segítek még egy kicsit. –elmosolyodott és kivillantotta tűhegyes szemfogait.
- Léteztek?
- Igen, de csak akkor, ha kimondod.
- Vámpír.
- Vámpír kisasszony. - mosolyodott el.
- Mit akartok?
- Nálad a medál?
- Korneliusnak dolgozol?
- Nem, dehogy én a másik csapatban játszom.
- Miféle háború ez?
- Tudod vagyunk mi a vámpírok és vannak a csuhások vagy papok, szóval a rend. Ők, akik tudnak rólunk évszázadok óta és harcolnak ellenünk. Elég ennyit tudnod.
- Mit tud az a medál?
- Kulcs egy könyvhöz, amely most a csuhásoknál van. A többit elmondom, csak gyere velem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése