Egy másik művemen dolgozom, gőzerőkkel. Amint kész lesz és kiadóra találok itt is hírt adok róla és persze folytatom a Fekete örvényt is! NÉZZ VISSZA KÉSŐBB!!!
2011. július 7., csütörtök
2011. május 23., hétfő
XI. rész (Dália I.)
A mögöttünk jövő furgon befordult. Vagy nem vettek észre vagy nem is akartak észrevenni. Dália nem szállt le a gázpedálról. Tekintetében haragot és céltudatosságot véltem fölfedezni. Kristin behúzódott a furgon egyik sarkába és nem mert megszólalni.
- Ismerek egy helyet, ahol elmondok mindent.
- Nekem találkozóm van.
- Sajnálom, de nem engedhetem, hogy át add a medált. Nem adhatod oda senkinek, soha. – Ismét egy sötét és nyirkos helyre megyünk, egy kriptába.
- A megszentelt hely nem árt nektek?
- De igen és pont ezért vagyunk itt. Ide csak olyan vámpír képes jönni, aki ősi és erős. Belőlünk viszont kevés van. Gyere velem Sven, a lánynak viszont maradnia kell, jobb ha ebből kimarad.
- Hallom mit beszéltek és én is megyek. – visszajött a bátorsága Kristinnek. Dália rám nézett és csóválta a fejét. Hátrafordultam a lányhoz.
- Kérlek Kristin maradj itt, amíg visszajövünk, feküdj le, aludj. Ha visszajöttem elmegyünk valahova vacsorázni ígérem. – utálom, hogy megint hazudnom kell neki.
- Igazi randevú?
- Legyen ahogy akarod. – a lány szemei ismét ragyogtak, most már itt marad, ahogy kértük. Dáliával kiszállunk a furgonból és belépünk egy régi kapun át a kriptába. Sötét van, de azért lehet látni. A vámpír suttogni kezd. Nem értem mit suttog, s hogy milyen nyelven, de hallottam már ilyet az biztos. Egy titkos járat nyílik a falban. Lefele megyünk valami régelfeledett folyosón. Legalább 100 kanyargó lépcső mire leérünk. Egy kis kör alakú terem a vége. Sehol semmi, csak gyertyák a falon körbe, persze egyik sincs meggyújtva. Én csak akkor veszem észre, amikor Dália megszólal ismét azon a nyelven, amin az előbb, s szavára lángra lobbannak a gyertyák, s az egyik falon ismét egy átjáró nyílik. A kis folyosón is gyertyák égnek,
melyeket Dália gyújt meg, ahogy elhalad mellettük. A folyosó végén fal van. Még egyszer nem dőlök be. Biztos itt is nyílik, majd egy ajtó.
- Állj meg ott Sven.
- Miért?- Dália újra szól azon a furcsa nyelven, majd megnyílik alattunk a föld. Zuhanunk a semmibe, végül egy fotelben találom magam. Körülöttem egy nappali. Régi és elegáns bútorok köszönnek vissza bármerre nézek. Dália velem szemben ül egy másik fotelben.
- Nem sokat beszéltél az úton.
- Talán mert te tartozol magyarázattal.
- Nos ez igaz. Üdvözöllek az én kis titkos zugomban.
- Szépen berendezted. És ezek a varázsigék, meg rejtek ajtók.
- Ugyan ezek egyszerű dolgok. Nem vagyok én varázsló és te sokkal nagyobb
hatalommal bírsz.
- Miféle hatalommal?
- Te vagy Svédország királya. Igaz a koronát nem kaphatod vissza.
- Én, mint király?
- Valami italt?
- Whisky, dupla… Legyen inkább tripla.
- Ahogy óhajtod. - mosolyodott el Dália és elsétált mellettem. Akkor vettem észre, hogy mögöttem egy stílusos amerikai konyha volt kialakítva. A vámpír kivett egy üveggel a legjobból és töltött mindkettejüknek.
- Te is iszol?
- Azért, mert vámpír vagyok, nem kell mindig vért szürcsölnöm és a plafonon rohangálnom.
- Olyat is tudsz?
- Inkább igyál és hallgass. - Azzal a kezembe nyomta a drága nedűt.
- Az elejétől kezdem. Kérlek, ne vágj a szavamba, majd a végén kérdezhetsz.
- Hallgatlak. – Ahogy ott áll az amerikai konyhának támaszkodva és belekezd a történetbe, egyszerűen ellenállhatatlan. Azt juttatja eszembe, hogy milyen régen nem voltam nővel. Az más kérdés, hogy ilyen gyönyörűvel meg még egyáltalán nem. A vámpírok is tudnak szeretni? Milyen lehet a szex egy vámpírral? Milyen lehet a szex Dáliával?
- Sven idefigyelnél? Ne a mellemet bámuld ez fontos!
- Folytasd.
- Tehát miután Gusztáv Eriksson megszökött a fogságból elutazott Kalmarba. Ott találkozott mindenidők leghatalmasabb vámpírjával, akivel szövetségre lépett... Sven mi a baj? Sven? Sven!
2011. február 27., vasárnap
Tájékoztató
A történet folytatását egy ideig felfüggesztettem! Az ok igen egyszerű szakdolgozat írásával foglalkozom. Előreláthatólag júniusban érkezik a folytatás. Addig is jó újraolvasgatást.
A szerző
2011. január 5., szerda
X. rész (Próba)
Egy elhagyott raktárba hajtunk be, majd lemegyünk egy pincébe. Ez pont, olyan pince, ahol a legutóbb tartottak. Szerintem ugyan az. Megint a székben ülök, csak most a fény mindent megvilágít, és nem vagyok megkötözve sem.
- Engedjétek el a lányt.
- Elengedjük, ha elvégeztük a próbát.
- És engem?- Dália a szemembe néz.
- Sajnálom. –reggel még nem tudtam a vámpírok létezéséről, s most az egyik, aki oly gyönyörű és kegyetlen puszta létezésétől sajnálatról beszél. Tekintete hideg és mégis hiszek neki. Van benne valami, amikor rám néz, valami őszinteség.
- Mit kell tennem?
- Ha te vagy, akit keresünk és efelől nincs kétségem, akkor semmit sem fogsz érezni.
- Akkor essünk neki. –hallom, ahogy Kristin felszisszen. Az egyik vámpír fegyvereket hoz, a másik egy asztalt kerít, a harmadik szigorúan őrzi az én Kristinem, aki most a bűnöm rabjává vált. Dália odalép az asztalhoz. A másik két vámpír hátralép és szigorúan figyel. A napszemüvegeket egyik sem vette le, csak Dália, aki egy rozsdás régi pengét vesz a kezébe és odalép hozzám.
- Kérem a bal karod. – megteszem neki. Megpróbál sebet vágni rajtam. Érzem a pengét a bőrömön, de nem vág meg. Ez hogyan lehet? Dália egy kardot vesz most kézbe, majd egy nyílvesszővel próbálkozik, de egy karcolást sem tud velük vágni. Végül kinyit egy új késkészletet és egy konyhakéssel próbálkozik. Az eredmény ugyan az. Semmit sem értek. Léteznek vámpírok én meg egy kibaszott sebezhetetlen szuperhős lettem?
- Itt ez a tőr Sven, próbáld meg megvágni magad. – elveszem a tőrt, de képtelen vagyok sebet vágni.
- Próbáld ezzel. – a konyhakést végighúzom a bal tenyeremen és érzem, ahogy belém hasít. Aprócska fájdalom, jelentéktelen. A vérem rövid vacillálás után kiserken és elöntve tenyerem csöpögni kezd a földre. Dália kivételével a többi vámpír megdöbben.
- Kungen av Sverige!
- Kungen av Sverige!
- Ő az.
- Kungen av Sverige!- Dália karcsú teste halálos fegyvert takart. Látásom élesedett, hallásom kifinomult. A vámpírnő egy rövid kardot rántott elő és hirtelen mozdulattal a mögötte álló két vámpírra támadt. Két vámpír, két fej a földön, majd véres porladás.
- Elárultál minket Dália! Tudtam, hogy ez lesz. Na gyere te kurva. – szólt a harmadik és ellökte Kristint, aki a földre zuhant. Dália nem habozott, a kardot elhajította és a felé igyekvő vámpírba dobta, aki térdre rogyott.
- Elhibáztad. Nem találtad el a szívem. –szólt, közben vér csöpögött a szájából és folytatta:
- Gregor tudni fog róla. Jonathan már úton van. – A nő a vámpír mögé sétált és közel hajolt hozzá.
- Nincs több kérdésem. –azzal benyúlt a szájába jobb kezével, a ballal meg lefogta a vállát és leszakította a fél fejét. Végül kihúzta a kardot a földre rogyó testből. Soha nem láttam még ilyen kegyetlen kivégzést. Izgalomba hozott.
- Azonnal el kell tűnnünk. – miután kiszabadítottuk Kristint, a furgonhoz siettünk.
- Már itt vannak. – szól Dália és rálép a gázra.
IX. rész (Létezés)
Egy késsel felvágom az alkarom és a vért egy tálkába folyatom. Körülöttem egy marék katona és minden féle furcsa szerzet. Éjszaka van. Egy sűrű erdő tisztásán vagyunk. A tálat tovább adom. A szerződés megköttetett. Végre megkezdődhet a várva várt háború! Magamhoz térek. Nálam ez az ébredés az alvás pedig a kóma. Alkohol nélkül nem tudok aludni. Belenyúlok a zsebembe. Egy telefont találok benne. Mindössze egy szám van a memóriájában. Kornelius Rosemwasser.
- Örülök, hogy máris jelentkezel Johansson. Mond, hogy megvan a medál.
- Igen meg van.
- Akkor egy óra múlva a Riddarholmen-templomban.
- Ott leszek. - nem tudom betartja e az ígéretét. De azt tudom, hogy ha nem hagyja békén Kristint, addig nem halok meg, amíg meg nem ölöm. Mielőtt bármit is tennék, fegyvertisztítás. Ez az egyetlen tevékenység, ami a múlandó nyugalom édes csókjával kecsegtet. Kitárazás, boncolás, pucolás, összerakás. Egyszerű mozdulatok. Az agy ilyenkor teljesen kikapcsol, csak az alapprogram fut. Kilégzés, belégzés, szívverés. Semmi felesleges akció vagy reakció. Egy szendvics bekap, egy deci Whisky legurít. Itt az idő. Ránézek Kristinre. Már elment. Nekem is mennem kell. A szálloda előtt fekete furgon. Sötétített ablakok. Bassza meg. Az oldalsó ajtó nyílik, jobb hüvelykujj kibiztosít. Egy hang megszólal:
- Ne Sven! Ne lőj!- Kristin hangja az. Elfogták. Három sí maszkos alak ül hátul és az összekötözött lány.
- Mr. Johansson. Üljön előre kérem. Szól egy másik női hang. – Ez is ismerősen cseng. Sosem jutok így el a lovagok szigetére, de mit tehetnék? Elöl nyílik az ajtó. Beülök. A sofőr napszemüvegben mosolyog. Mahagóni haja a vállára borul. Nem álom volt vagy delírium a múltkor.
- Örülök, hogy újra láthatlak Sven.
- Te vagy Dália igaz?
- Emlékszel rám? Ez nagyszerű.
- Szerintem is. – A fegyverem a lábai közé dugom. –Még ne indítsd el a furgont. Mit akartok tőlem?
- Ha tudnád mennyire gerjedek a ti modern fegyvereitekre. Igaz kárt nem okoznak bennem.
- Ezt meg hogy érted?
- Nem sokat tudsz igaz?
- Mesélj mit kéne tudnom.
- Rakd el azt a játékszert és elmondom, amit tudni akarsz. – elrakom a stukkert, mert most jobb okosnak lenni, mint erősnek.
- Mit gondolsz, miért egy sötétített fekete furgonban ülünk?
- Talán mert ez a legalkalmasabb embereket rabolni?
- Igazából azért mert menő és nem mellesleg megvéd minket a napfénytől.
- Miért? Érzékenyek vagytok?
- Szerinted mi vagyok én?
- Nő?
- Igen az is, de nézz a szemembe. - egy kecses mozdulattal lekapta a szemüvegét. Gyönyörű barna szemei egy pillanat alatt kékre, majd sárgára, végül vörösre váltottak.
- Mi vagy te?
- Segítek még egy kicsit. –elmosolyodott és kivillantotta tűhegyes szemfogait.
- Léteztek?
- Igen, de csak akkor, ha kimondod.
- Vámpír.
- Vámpír kisasszony. - mosolyodott el.
- Mit akartok?
- Nálad a medál?
- Korneliusnak dolgozol?
- Nem, dehogy én a másik csapatban játszom.
- Miféle háború ez?
- Tudod vagyunk mi a vámpírok és vannak a csuhások vagy papok, szóval a rend. Ők, akik tudnak rólunk évszázadok óta és harcolnak ellenünk. Elég ennyit tudnod.
- Mit tud az a medál?
- Kulcs egy könyvhöz, amely most a csuhásoknál van. A többit elmondom, csak gyere velem.
2010. december 15., szerda
VIII. rész
Az ajtó előtt imbolygok. A literes whiskey felét már benyakaltam és most azon gondolkodom, benn találom e Kristint, vagy sem. Halk zene szól a kis szálloda szobából. Az előtéri asztalon virágok díszelegnek, a hálószobából hangulatos fény árad. Kristin az ágyon ül, lefele néz.
- Mi az?- lefele nézek én is. A szemem az üveg whiskey-n akad meg.
- Vidd innen és ne igyál. – könnycseppek hullnak hófehér arcára. Ő utálja, ha iszom én meg azt, ha parancsolgatnak.
- Kifestetted magad?
- És akkor mi van?
- És mi ez a ruha? (mély dekoltázsú vörös topp és a hozzá való miniszoknya + csipkés fekete harisnya)
- Nem tetszik?
- Kurvás.
- Baszd meg. Miattad vettem. Dacosan és mérgesen felemeli a fejét, szemei továbbra is nedvesek és oldódik a szemfesték, ami még kurvásabbá teszi ezt az amúgy ártatlan lányt. Leteszem a whiskey-t egy asztalra. Akár mennyire is haragszik rám nem bír sokáig harcolni önmagával. Oda ugrik és sírva átölel.
- Úgy aggódtam. Ne csináld ezt velem. Soha ne tedd. – mit mondhatnék erre. Átölelem törékeny testét. Érzem, ahogy szíve hevesen dobog és szakadozottan lélegzik. Hazudok.
- Minden rendben lesz. – Semmi sem lesz rendben. Soha, se az ő se az én életemben. Rá kell jönnöm hol a medál, különben az a fasz beváltja az ígéretét.
- Sajnálom, hogy itt hagytalak.
- Mi lesz ezek után?
- Még van pár elintézni valóm.
- Addig én mit csináljak.
- Csak maradj a fenekeden, ha végeztem elhúzunk innen.
- És miből fogunk élni.
- A pénzel ne törődj. – két millió eurónyi aranyam pihen egy svájci bankban, de oda én nem mehetek, mert vadásznak rám. Azután beugrik. A lány a szétvert lakásomban várt, talán tudja hol a medál. Az ágyon ülünk. Kisírt hatalmas szemei szerelmesen kutatják tekintetem. Térdeink összeérnek. Ő erőlteti az érintkezést, talán megnyugtatja, ezért nem bánom.
- Nem láttál egy medált a lakásomon, ami egy búzakalászos címert ábrázol?-
Riadt pillantás, majd lesüti a szemeit, hallgat. Biztos nem látta. Végül erőt vesz magán és megszólal.
- Ugye nem fogsz haragudni meg üvöltözni?
- Nem. - A dekoltázsa mégsem elég mély. Benyúl és kihúzza az eddig szíve fölött hordott medált. Az én medálomat. A medált, amin a búzakalászos címer van. A medált, amiért üldöznek. Azt a kurva medált, ami bajba sodort mindkettőnket.
- Régebben is vissza akartam adni, csak nem mertem. Elvettem, hogy legyen valamim, ami a tiéd. Tudom butaság volt és nagyon sajnálom. – na ez az a Kristin, akit ismerek, be nem áll a szája. Közben a medált leveszi a nyakáról és a kezembe nyomja, amit zsebre vágok.
- Psszt.- ráteszem a bal mutató ujjam az ajkára, hogy hallgasson, majd közelebb hajolok, hogy köszönetként egy puszit adjak az arcára. De túl részeg és figyelmetlen vagyok, ahhoz, hogy elkerüljem a lány gyors és céltudatos reakcióját. Oldalra fordítja a fejét, hogy az ajkai az enyémre tapadjanak. Belélegzem kábító illatát és megszédülök. Megfeledkezve magamról, hagyom, hogy a lány aprócska nyelvét ajkaim közé dugja, majd magam is beveszem nyelvemmel elnyíló ajkait. Elég! Megfogom a lányt és eltolom magamtól. Vágyakozva néz rám.
- Nem volt jó?- kérdezi megszeppenve. Soha nem volt ennyire jó semmi sem.
- Nem erről van szó. Ne csináld ezt. - Felállok és elindulok.
- Ne hagyj magamra. – a whiskey-hez nyúlok és ránézek.
- Aludnom kell.
- Aludj velem.
- Ezt már nem. Feküdj le te is, majd reggel benézek. – csalódottan néz rám. De mégis mit várt? Nem és nem. Annyi rosszat követtem már el életemben és neki nem akarok ártani. Neki nem. Soha. Az előtérben szétnyitottam a vendégágyat és hanyatt fekve azon kaptam magam, hogy magamhoz nyúlok és Kristinre gondolok. Végül bevégeztem az üveg másik felét és ájulásig ittam magam.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)